Cathyra

Csendben ültem a cella padlóján. Mellettem a kisfiú pihent. Nehezen vette a levegőt, de nem is csodálom. Az egyik börtön őr mellkason vágta a kardja markolatával, csak mert megszólalt, mikor nem kérdezték.
Két nap telt el, de a nevét még mindig nem kérdeztem meg. Igazából, ha nem csépeltek és nem beszélt a kicsi akkor én a gondolataimba merültem. Kénytelen voltam beismerni, hogy beleszerettem Jhonba. Magamat is megleptem, hiszen nekem soha nem voltak vágyaim. Most még is. Folyton a társaságára vágytam. Igen fura, de vágytam arra, hogy bosszantson, hogy minden beszólásával belém kössön. Hiányoztak az edzések.
Emlékeimben élénken élt az a reggel amikor elfogtak. Még szinte éreztem ahogy ajkai az ujjaimhoz érnek. Ez után eszembe jutott az a perzselő csók is amit mai napig sem értem, miért engedtem meg neki, igaz nem bánom már. Bármit megadtam volna, hogy megint mellette legyek.
A kisfiú köhögni kezdett, mire ráraktam a hátára összebilincselt kezeimet. Kicsit dörzsölgettem, és közben azon gondolkodtam, hogy mikor fogok végre gyógyítani.
-Cathy-nee-chan-mondta halkan.
-Mond...
-Apa erre tart!-mondta, majd fel ült.
-Honnan veszed?
-Hallom a rossz bácsik lépéseit... Nagyon kapkodnak-mondta.
-Én is hallom őket, de miből gondolod, hogy apudnak köze van hozzá?
Kérdésemre egy az egész építményt megrázó üvöltés volt a válasz. Rögtön fel ismertem, hogy csak sárkánytól származhat a hang. Meleg bizsergés futott rajtam végig, főleg mikor meghallottam a másik üvöltést is.
-Freedom?-kérdeztem halkan.
Fogalmam sem volt mit kereshetne itt Ice Cat apja. Csak reménykedni bírtam, hogy ne miattam legyen itt.
A börtön részen váratlanul kivágódott az ajtó, majd a kínzóim rohantak a cellához.
-Hozzátok őket! A főnök magához rendeli mindkettőt!-mondta az egyik a csatlósaiknak.
A kisfiút elég volt, hogy egy ember megfogja. Nálam már előre láthatóan legalább ketten jöttek. Semmilyen finom módszert nem ismerve végig tuszkoltak a börtön folyósólyán, el a sárkányok üvöltésétől. Amint elhagytuk a pince helyiséget jobban ki tudtam venni a csata zaját. A sárkányok vad morgása egyre közelebb volt hozzánk, de még így is nagyon messze.
Egy fekete márványpadlós helyiségbe vittek minket. Első ránézésre egy trónterem volt. Egy emelvényem magasodott a hatalmas uradalmi trónszék.
-Lám milyen múlékony az emberi erő-szólalt meg egy ismerős hang.
Az egyetlen ablak felé fordultam. Magas férfi állt ott talpig feketében.
-Üdvözöllek Cathyra. Hogy van a memóriád?-kérdezte gúnyosan.
Hangja kellemetlen emléket ébresztett bennem. Valamiért anyámék halálát kapcsoltam hozzá pedig ő nem is lehetett ott.
A férfi fogta magát és nyugodt léptekkel a székre ült. Ahogy rám nézett éles fájdalom hasított az elmémbe, majd mintha valami eltört volna bennem.
-Argo te gyilkos-mondtam, és neki feszültem, hogy neki menjek.
-Örülök, hogy vissza tért a memóriád. Már azt hittem életed végéig Lukast fogod hibáztatni anyád és a estvéreid halála miatt.
-A húgod volt!
Argo csak mosolygott, majd intett a katonáinak. Azok egy rongyot feszítettek a számba, majd térd hajlaton rúgtak. Mivel tehetetlen voltam a sötétbe húztak, de úgy, hogy lássam mit csinál a szemét. Argo a nagybátyám volt. Valami varázslat hatására elfelejtettem, hogy ő volt anyám gyilkosa, és ennek köszönhetően Lukast hibáztattam.
A következő intésére a remegő kisfiút vitték elé. Végig simított az arcán, majd a szék karfájára helyezett kardjára fektette a kezét. Megfeszültem, de látszólag nem akart semmit se. Percek teltek el, és ő nem mozdult.
Freedom és társa hangjai erősödtek. A remegések halál hörgésekkel vegyültek, és egyre sűrűbben hallatszottak a fellobbanó sárkánytüzek. Mikor már annyira közel jártak , hogy minden kiáltást érteni lehetett, ismerős érzés futott végig rajtam. Elektromos energia amit nem tudtam hova tenni.
Az ajtó amin behurcoltak minket csattanva dőlt ki a helyéből. Orromat megcsapta a vér fémes illata ami keveredett a friss tűzifa és fahéj illatával, valamint a sós tengeri levegővel. Nem bírtam oda fordulni, mert erősen tartottak, de biztosra vettem, hogy Jhon és Lukas állnak az ajtóban.
-Nocsak megjöttek a hősök. Egy kisfiúért két sárkánylovas jön?-kérdezte Argo.
-Enged el a kisfiút!-hallottam Lukas ideges hangját.
-Pont neked fogok engedelmeskedni sógor? Nos kicsike nem akarsz mondani valamit?
A kisfiú rémülten nézett az érkezők felé, majd a kardra. Láttam, hogy a helyzetet mérlegeli.
-Nos?
-Apu...!-mondta halkan.
Feltettem a kérdést, hogy vajon kinek szól ez a tétova hívás, de nem volt időm rá felelni.
-Úgy szeretem a gyerekek utolsó szavait. Milyen kár, hogy az apja nem tudott rá figyelni, és mindenki előtt titkolta a létezését. Ja a család tudott róla. Na és miért kell meghalnia?... Lássuk csak. Ja mert nem az én fiam.
-Ne nyúlj a gyerekhez!
-Mért is ne? Eggyel kevesebb White ugyan mit számít...
Bakancsok hangos koppanását hallottam, majd a látóterembe megjelent a remegő kezű Jhonathan.
-Kérlek enged el...
Argo fel állt, majd lassan megfogta a kardját. Tehetetlenül vergődtem a fogva tartóim kezében, de semmi haszna nem volt. Meg se bírtam moccanni.
-Nos lássuk milyen amikor egy férfi sír...
-Ne!
A kard villant, vér fröccsent szét. Megdermedtem, ahogy néztem a kisfiút. Argo kihúzta belőle a kardját, majd hagyta, hogy a föld felé boruljon. Jhon az utolsó pillanatban kapta el a kis testet, majd gyengéden megfordította.
-Krissz-mondta.
Hangja sírós volt. A tartásából láttam, hogy zokog. Fejét a kisfiú arcához nyomta, de az már nem válaszolt neki.
-Milyen megható... Oh Lukas. Neked is van itt valami.
Biccentett, mire elkezdtek felé vonszolni. Lábaim fájtak, de megvetettem, őket és nem engedtem, hogy könnyű legyen a dolguk.